Minél több embert ismerek meg, annál jobban kezdem szeretni az állatokat. Emellett tulajdonképpen egyre több olyan dolog válik nehézséggé számomra, melyek pár éve nem okozotak kimagaslóan nagy problémát. Példának okáért vegyük mondjuk a lépcsőzést. Nem is olyan régen nulla perc alatt felfutottam bármilyen magas lépcsőn, most meg 20 lépcsőfok után már veszettül kapkodni kezdek a levegő után...Pedig most kellene csúcsformában lennem. Még csak mostanában kezdtem meg földi pályafutásom második évtizedét, és már úgy érzem magamat, mint aki legalabb 1000 éve bandukolna, lézengene céltalanul...
Másrészt, úgy érzem, az emberek túlnyomó többségével sosem fogom megtalálni a közös hangot, bár szerintem, a lelkem legmélyén, inkább nem is akarom megértetni magamat.
Egyáltalán nem vagyok tökéletes, de végülis ez nem baj, az úgy túl unalmas lenne. Hiszen hova fejlődne az ember, ha már kihozta magából a maximumot?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése