Sok dolgot megtanultam az "élet iskolájában" (és remélhetően a fősulin is).
Kezdem látni saját gyengeségem kiváltó okait, szorongásim forrásait. Volt időm elgondolkodni egy kicsit a saját kis dolgaimon, hisz most egy kis ideig nem mások lelki gondjaival kellett törődnöm.
A megoldásokhoz még persze koránt sem vagyok közel, de érzem, kezdem megtalálni azt az egyenes ösvényt, amin csak végig kell sétálnom.
Van körülöttem pár ember, akikre tényleg bármikor számíthatok. Nincsenek sokan, de nem is igénylem, hogy állandóan egy egész csorda loholjon utánam.
Van pár elképzelésem, hogy mit kezdjek hátralévő életemmel, a közülük való döntést pedig mostantól a sorsra bízom. Nem fogok görcsösen kapaszkodni lehetetlen dolgokba.
Ebben az évben , még a legelején, adódott egy igen csak hatalmasnak látszó probléma, ám az év végére megoldódott. Rettenetesen hosszúnak tűnt a folyamat. Iszonyatos agymunkával és emellett mindennapos szorongással járt, de végül győzött az igazság. Nagyjából olyan érzés, mintha egy kacifántos történetű, egyéves tévésorozat szinte már irracionálisan pozitívan végződő befejező epizódját forgattuk volna le pár napja és az egész szerepbe túlságosan beleéltük volna magunkat. A mai napig el sem hiszem, hogy mi jöttünk ki pozitívan a dologból.
ÖSSZEFOGLALVA:
Szenvedtem, szinte az őrület határán álltam az egész év folyamán, de tényleg igaz a mondás, hogy amibe az ember nem roppan bele teljesen, attól csak erősebb lesz. Sok tapasztalattal gazdagodtam, amiket megpróbálok majd úgy hasznosítani, hogy az elkövetkezendő években csak a javamra váljanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése