melankólia péntek estére

általában akkor szoktam írni a saját kis dolgaimról, ha szomorú vagy elkeseredett vagyok. most sincs ez másképp. amikor kezd egy kicsit jobb kedvem lenni, akkor számíthatok rá, hogy pár percen belül elrontja majd valamilyen váratlan esemény vagy félreértelmezett mondat. lassan már sokszor nem is értem, min, de csak bánkódom, vagy a másik lehetőség pedig az, hogy olyan mérhetetlen düh és gyűlölet kap lángra bennem, hogy szinte minden más érzelmet elsodor. ha pedig nem tudom a hirtelen keletkező haragot levezetni valahogy, akkor úgy érzem, azonnal fölhoz kell vágnom valamit, vagy felrobbanok. igazából kiskorom óta nehezen tudom kezelni a dühkitöréseimet, ami oly észrevétlenül tud születni bennem, hogy az észheztérés pillanata felér egy fejbevágással. persze az emberben mindig ott van a kontroll, pláne egy lányban. engem erre neveltek. de sokszor nehezemre esik dühömben nem falhoz vágni a kezem ügyébe kerülő tárnyakat, vagy nem leordítani az első embert, aki épp a közelemben tartózkodik. a társadalom, a sors és saját magunk is próbára tesszük saját idegeinket.
amit most érzek, az kiábrándulás és szomorúság keveréke. hosszú történet, nincs értelme belekezdeni. csak ki kellett adnom magamból.
az ember a negatív élményeket sokkal intenzívebben éli meg, mint a pozitív, örömteli pillanatokat. ez roppant elkeserítő. az ember egyszerűen nem képes arra, hogy teljes mértékig elégedett és boldog legyen az életével, mert mindig többet akar. egyszerűen egy ilyen társadalmat alkottunk. mindenkinek meg kell felelnie egy bizonyos mesterségesen alkotott világnak. berögződtek bizonyos nézetek, szokások és skandált gondolatok, amiket mindenkinek úgy kell gondolnia, ahogy azok ki lettek találva. egyszerűen undorodom már az emberektől, mindig is undorodtam tőlük, de ez az érzés az évek múltával egyre erősödik.szörnyű vénasszony lesz belőlem, ha így folytatom...